Az egész úgy kezdődött, hogy ellopták a telefonomat. Nem biztos, hogy a lopás pont a legjobb szó rá. A lényeg az, hogy az egyik nap én babráltam a telefonomat, a következő nap pedig már valaki más.

Nem elég, hogy ellopták, de utána még használták. Kicserélték a SIM kártyát, kiléptek a közösségi hálókról, és kész. Az automatikus mentést viszont elfelejtették kikapcsolni. Úgyhogy csak gyűltek a képek, videó- és hangfelvételek. Egy jogásszal megbeszéltem a dolgot, ezek jogilag az én felvételeim, hiszen az én telefonommal készültek. Akár közzé is tehetném őket. Aztán az egész internet csemegézhet az életlen képek között.

Mivel az én telefonomról van szó, arra jutottam, ha a szerkesztést és a válogatást is én végzem. A szakadt mackónadrágomat se mutatom meg csakúgy akárkinek, nem igaz?

Volt valami perverz abban, hogy valaki más életét fürkészem minden este. Ráadásul nem a valóságsók exhibicionistáit nézhettem, hanem egy egész normális ember életébe pillanthattam bele. Elsőre legalábbis így tűnt.

Nektek ebből a borzongásból nem sok jut. Amit lehetett, összeraktam történetté. Kivettem a zörejeket, a hosszú ő-zéseket. Ha kellett, leíró és magyarázó részleteket illesztettem be.

Leírtam, ami leírható